Kedves Olvasó! 

Óbudai srác vagyok, pontosabban aquincumi. A világ közepére jártam oviba a Gázgyári Lakótelepen. Itt „csípődött be” az emberléptékű lakóközösség archetípusa, az átlátható, éltető környezet képe, ahol a platános park és az óvoda köré csavarodnak az egybekomponált, harmonikus házsorok, ahol a kertekbe kinyújtóznak az otthonok. 

   Aztán majd negyven éve – mert idegen volt a nagyváros nyüzsgése – Budakalászra költöztem kis családommal. Befogadtak, mert nem sértődtem meg, ha – finoman – éreztették: pacsker vagyok. Nekem nincsenek titkos gyermekélményeim a Barát-patak partról, a Kevély erejéről, a Duna-part varázslatos füzeséről. Utóbbit ismertem kajakos koromból, de a vízről pont fordított a világ, mint a partról. Elfogadott a falu, s én újra a gyerekkor lelkiközösség-terében érezhettem magam, a helyen, ahol a kis utcákban még köszönnek egymásnak az emberek, ahol a régi házsorok falain átizzanak a családi sorsok. Még ott a folytatandó múlt, még megvannak a kövek, de már a kert végében kátránypapír alatt nyugszanak a szülőház bontott elemei, mint „egyszer majd jó lesz” haszonanyag. 

   Megtiszteltek, s rám bízták a Faluház tervezését a 90-es évek közepén. Polgármesteremmel jártuk a falut egy utánfutóval, s elkértük a régi téglákat, malomkövet, kapuzábét, hogy a közösség terébe látszón falazva suttogjanak, azon a belül hallható hangon, mely a lelket rezdíti. 

„Összehordani a szétszórt köveket”, vallotta Kós Károly, akinek nevét viseli az épület. Ez lett a hivatásom építő emberként: összeszedni a közösséget éltető impulzusokat, a lélekköveket, és belőlük új házat építeni. Otthont, mely kiszolgálja a mai igényeket, de van benne egy kicsiny darab éltető hagyomány, mint a gyümölcsfa nemesítésénél a szívós ágba oltott nemes gally. Közel két évtizedig voltam a település főépítésze, szerveztem utcaépítést, s beszélgettem építtetőkkel, kollégákkal, terveztem házakat, mert meggyőződésemmé vált, hogy a személyes kapcsolat, a konkrét példaállítás az egyetlen hatásos és tartós értékteremtés.

   Aztán a szerelmetesség a Pilis szívébe hívott. Hogy pontos legyek, drága feleségem lélekértő szeme fedezte fel Pilisszentlászlót az ezredfordulón, s az én gyermekemlékű lelkem otthonra talált. Négy gyermekünk felnőtt a tízes években, odébb léptünk hát két településsel, az erdők ölelte csodahegyek közé. Ismertem a tájat, életem meghatározó impulzusát a Makovecz Imre által szervezett legendás Visegrádi Táborban kaptam. Negyedszázadot dolgoztam a mesterrel, a nyolcvanas évek közepétől, minden jelentős középületében segéd, később társtervező lehettem. Az ő hatására lettem, s lettünk társaimmal főépítészek, építés- és környezetgazdák. Példamutatás és közösségépítés a munkamódszer, melynek eredményei szerte a vármegyében értékelhetőek Veresegyháztól Nagymarosig, Zebegénytől Budakalászig. 

   Visszatekintve látom, hogy életem, munkásságom – bár hivatásom, majd akadémiai munkám Budapesthez köt –, alkotásaim jelentős része, s így életterem egy, a mai világban szűknek számító körhöz köt, Pest vármegyéhez. Építettem faluházat, iskolát a rendszerváltás hajnalán Tápiószelén, Tündérkert óvodát Zsámbékon, lakóházakat, bölcsit Budakalászon, üzemet Biatorbágyon, nemzeti könyvtrezort Piliscsabán. Összehordtam a hagyomány jeleit, gesztusait, hogy a házakból szóljon az a belső, közösséget kifejező hang, hangulat, mely éltető erővel bír. Talán sikerült ez a teremtő alázat, majd az Idő eldönti. Házaim élnek, működnek, teret adnak használóiknak. Ennél többet nem várhat egy építő ember. 

   S most itt ülök szobámban, nézem a hulló aranyleveleket. Lassan aludni tér a természet, visszahúzódik az élet a föld alá, hogy majd az új tavasszal néma robajjal bontsák leveleiket a fák. Járom az erdőt, kapaszkodom a Rózsahegy és a Szent László-hegy lankáin, s közben belső világom emlék- és gondolatösvényén járok. Megyek mesterem útján, akinek itt, a Pilisben szövődtek eggyé a hetvenes években mindazok a gondolatok, akaratok, melyeket életműveként ismerünk: a múlt tiszteletére épített, hagyományozható közösségéltetés…

Turi Attila 

Ybl- és Kossuth-díjas építész,

a Magyar Művészeti Akadémia elnöke