Kedves Olvasó! 

Győrben születtem, majd Sopronban laktunk, s nagycsoportos ovis koromban költöztünk Szombathelyre. Édesapám és édesanyám is itt született, szinte az egész rokonság ide kötődik, ezért a mai napig ezt a várost tekintem az otthonomnak, hiába élek már több éve Budapesten. Ez az a város, ahová mindig hazamegyek.

A Gothard Jenő Általános Iskolába jártam, majd a Bolyai Gimnáziumban tanultam tovább. Gyermekkori élményeimet, személyiségem alakulását alapvetően meghatározta, hogy Szombathelyen a cserkészcsapat tagja lettem, innen erednek legnagyobb barátságaim is. 

Sportos családban nőttem fel. Nagyszüleim közül hárman testnevelők voltak. Az egyik nagyapám, Ekler József a Haladásban volt labdarúgó. A nagyszüleim, szüleim sportos életmódjukat nekünk is továbbadták, és ennek is köszönhetem, hogy a mozgás mindennapjaim része lett. 

   Az iskolában többféle sportágat lehetett kipróbálni, én végül a tenisznél kötöttem ki.  Gyorsan fejlődtem, egyre nagyobb versenyekre jártam. Ennek a pályafutásomnak – tízéves koromban – a stroke következtében bekövetkezett bénulásom vetett véget. Az egyik fociszakkörön elkezdett fájni a fejem. Rosszul lettem, bevittek a kórházba. Pár nap alatt fokozatosan bénult le a bal oldalam. Egy hónapig voltam kórházban, fizioterápiás és gyógytornás kezelést kaptam, a rehabilitáció során elkezdett javulni az állapotom. Egy év után mondták azt az orvosok, hogy újra sportolhatok. Az, hogy újra teniszezzek, nem volt opció, ezért többféle sportágat is kipróbáltam: fociztam, röplabdáztam, szertornáztam, de egyiknél sem éreztem azt, hogy ez lenne az a sportág, ahol a fogyatékoságommal együtt sikeres tudok lenni. 

   Miután édesapám atletizált, lementem vele egy edzésre, még a régi Haladás csarnokba. Itt kiderült, hogy a fogyatékosságom nem akadályoz az edzésben, minden gyakorlatot meg tudok csinálni, még ha egy kicsit lassabban vagy másként is, mint a többiek. Nagyon jó csapatba kerültem, Halmosiné Séfer Rozália, a kiváló 400 méteres futó volt az első edzőm. Hamar kiderült, hogy a futás mellett a távolugráshoz is jók az adottságaim. 2017-ig az épek között edzettem és versenyeztem. Ekkor vettek fel a Testnevelési Főiskolára, s találtam rá a parasportra. 

   2018-ban az első világkupa versenyen robbantam be az élmezőnybe. A következő versenyen már megdöntöttem a távolugrás világcsúcsát, amit azóta már többször is megismételtem. A futószámokban szintén szép eredményeket értem el. 2018-ban már részt vettem az Európa-bajnokságon, a következő évben pedig ott voltam a világbajnokságon is. A pályafutásom eddigi csúcsa a tokiói paralimpia volt, ahol első helyen végeztem a távolugrásban. 

   Nagyon szeretném az idén Párizsban megvédeni a címemet. Nem titkolt célom az sem, hogy távolugrásban elérjem a hatméteres álomhatárt, amitől már évek óta csak két centire vagyok. A futószámokban – 200 és 400 méteren – is szeretnék minél közelebb kerülni az egyéni csúcsaimhoz. Mindent meg fogok tenni azért, hogy minél jobb eredményeket érjek el Párizsban. Los Angelesben még szeretnék ott lenni a paralimpián, utána meglátjuk, hogy a család és a munka vonatkozásában mi lesz a prioritás. Az is kérdés, hogy a testem mennyire engedi majd a versenyzést. 

   Munkahelyi elfoglaltságom és a versenyek miatt viszonylag ritkán tudok hazautazni Szombathelyre. Otthon szeretek kiskutyámmal, Drazséval sétálni a Gyöngyös és a Perint partján. Hazafelé mindig meglátogatom a nagymamámat. Nosztalgiából ma is gyakran kimegyek a Sugár úti atlétikai pályára edzeni. Szeretek futni a Csónakázó-tónál és a Parkerdőben. Családommal sokat kirándulunk a Kőszegi-hegységbe, vagy éppen a vármegye más, szép vidékeire. Ezek mindig kedvesek lesznek nekem, s ha egyszer úgy alakul, akkor szívesen képzelem el itt a sportpályafutásom befejezése utáni életemet. Nagyon megnyugtató arra gondolni, hogy itt hazavárnak. 

   2019-ben óriási megtiszteltetés ért, amikor elnyertem Az Év Vasi Embere címet. Minden kitüntetésnek örülök, de ez az egyik legkedvesebb az összes közül. 

Ekler Luca paralimpiai bajnok, 

világ- és Európa-bajnok, 

világcsúcstartó paraatléta