„Szeretném lerajzolni az egész világot”

 

− Komoly a kötődésed Szentendréhez. Miért, mit jelent neked a város?

− Szentendre egy gyönyörű ékszerdoboz, nem véletlenül a „művészek városa”, hiszen az érzékeny lelkű „égi antennások” közül sokan felfedezték, hogy van valami éteri, földöntúli lebegés az itteni aurában. Mondhatnám, hogy Szentendrét „meglátni és megszeretni”…! Itt a „ketrecbe zárt álmok” alkotás közben kiszabadulnak, és végtelen szabadsággal körberepülik az egész világot. Kafka is azt írta, hogy nem kell elhagynunk a szobánkat, ha igazán akarjuk, az egész világ a lábunk előtt heverhet.

− Milyen stílusirányzatot képviselsz?

− Ha azt mondanám, hogy a manierizmust kedvelem, akkor nem sokat árulnék el az olvasónak, hiszen ettől még nem sejtik, milyenek a festményeim. Ezért nem szeretem a „beskatulyázást”, és tipikus szabadlelkű művészként tiltakozom, hogy elhelyezzenek egy „lelki dobozba” vagy stílusjegybe. Mégis, kérdésedre válaszolva azt vallom, hogy a SZÉPSÉGBEN hiszek, sok stílus között barangolok alkotásaimmal, nem is igazán sorolható be a művészetem sehová. Jellemző a festményeimre az erősen intellektuális töltet, megoldásaim olykor eltérnek a hétköznapi látásmódtól, néha valóságellenes térképzéssel igyekezek felmutatni egy új, mégis ősi szépségeszményt. További ismérvem még az olykor túlzottan részletező aprólékosság, és erőteljesen áthatja művészetemet a misztikum.

− Honnan ered nálad a festészet iránti elragadtatás és szeretet?

− Édesapám rendkívüli módon meghatározta festészetével és dekadens természetével az életemet. Egészen kisgyermekkorom óta festő akartam lenni, de ez az elhatározás mindig párosult az irodalommal, az írás szenvedélyével. Édesanyám pedig megadta ehhez a megfelelő lelki hátteret, biztonságot, ugyanis káprázatos művészeti albumokat kaptam, így gyermekkoromban „együtt nőttem fel” a legnagyobb festőóriásokkal – legalábbis a könyvek és álmaim hasábjain. Mindig rajzoltam. Emlékszem, azt mondtam anyámnak, hogy szeretném lerajzolni az egész világot, mert a világ szép és színes, hiszen erdők ezreinek ígérete rejlik minden magban! S miután gondolatainkból, szavainkból és tetteinkből szövődik háló körénk, így szép lassan talán elmondhatom, hogy a sors festővé-íróvá érlelt.

− Hogyan születik meg gondolataidban egy-egy alkotás?

− Ez metamorfózis: a sárból lótuszvirág lesz! Latinovits Zoltán olyan gyönyörűen írt erről a Ködszurkálóban, ahol a festőt, a színészt, egyáltalán a művészembert „égi antennásként” jellemzi, aki veszi az „adást” valahonnan, és vászonra, versbe önti azt. Én azt szoktam mondani, hogy ez az igazi alkímia, hiszen „emberaranyat” alkot a művész. Egyébként az ihletettség gyakran válságos időszakban jön, mert veszedelmek idején az ember – főleg a művészember – a lelkével „védekezik”. Úgy jellemezném ezt a folyamatot, hogy „a szél ott fúj, ahol akar, hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön s hová megy. Így van ez mindenkivel, aki lélekből születik.” Rengeteg érzelemmel tudok csak élni, de hát az érzelmek a lélek színei, és mit várhatnak egy festőtől, színeket, nem?! (Nevet)

− Kikhez szólnak Vészabó képei?

− Mindenkihez, aki hisz a szépségben! A virágzás azt jelenti, hogy a fa kinyitja, kitárja a szívét. Így van ez a festővel is, hiszen festményei a lelkének virágai, ahol megmutatkozik az igazi lénye, ahol felszínre törnek a mélyben lebbenő álmok, a kínok, a kétségek és a gyönyörűség dalainak ritmusa. Tehát minden emberhez szólok, ugyanis mindenki mást lát egy-egy műben. Volt egy festményem, amelyen megbillentettem a horizontot, kis bizonytalanságot sugallva ezzel a nézőnek. Volt, aki azt mondta, hogy zuhannak a mélybe a fák, míg más azt látta, hogy emelkedik az ég felé a mező. Milyen különös: az ember belső világát látja tükröződni a művészeti alkotásokban!

− Mit mesélnek a képeid rólad?

− Különös kérdés ez, hiszen mindenkinek azt mesélik, amit önmagában mélyen érez. A művész tükröt tart a néző felé, s ebben a tükörben saját magával találkozik az érdeklődő. Kicsit olyan ez, mintha elindulna önmaga belső ösvényein a festményt szemlélő ember.

− Számomra a balerinás képeid a legcsodálatosabbak. Mesélj! Ott is egyfajta tükröt tartasz?

− Nagyon szeretem a balettet, elragadtat. A balerinák súlytalan, könnyű és álomszerű lények a színpadon, a valóságban viszont rendkívül kemények, kitartóak, és rengeteg szenvedés árán érik el céljaikat. Lehetne őket példaként is felmutatni, hiszen valamiképpen összefoglalják az élet tanításait: semmi nem jön „ingyen”, az életben is mindenért meg kell dolgoznunk, „küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért”.

− Apropó, küzdés! Meg lehet élni a festészetből manapság?

− Én nem tudok, ezért van egy „rendes” szakmám, újságíró-műsorvezető is vagyok. Valaki nemrég azt mondta, ha meghalok, híres festő leszek. Kérdeztem, hogy nem lehetne-e egy kicsit előbb… Nincs bennem üzleti véna, de régen is kellett egy mecénás a művész mellé, hiszen képtelen vagyok önmagamat árulni. Az egy külön szakma, és nem az én területem. Szeretnék egy „békebeli”, derűsebb világot, ahol az embereknek több pénzük lenne festményeket vásárolni. Azt hiszem, ez közös érdek.

− Van a festőnek kedvenc festője?

− Igen, bár én a legtöbb festőt szeretem, hiszen azért szép ez a világ, mert olyan sokfélék vagyunk, így mindenki megtalálhatja a maga szívének megfelelőt vagy kedveset. Nagy kedvencem Van Gogh, El Greco és Caravaggio, és rendkívüli módon vonzódom az ókor perzsa, egyiptomi és bizánci művészetéhez. Nehéz megállni a felsorolásban, bármeddig tudnám tovább folytatni a sort!

− Hogyan pihen, „lazul” egy festő?

− Úgy, hogy fest! Van egy mondás, mely szerint: „csináld azt, amit imádsz, és akkor nem kell soha dogoznod!” Ha írok, festek, akkor boldog vagyok, hiszen egy másik „országban” barangolok, amely teli van csodával, csillagporos éggel, mesékkel és álmodásokkal. Ez a lélek birodalma, amely mindig hozzáférhető, hiszen önmagunkban hordjuk. De félre a költészettel: élvezem a szeretteim társaságát. Van két felnőtt fiam, akiket imádok, édesanyám, testvérem, kedvesem. Élem a festőművészek „egyszerű” életét is, mert az élet ünnep s vannak néha hétköznapok.