A lovassport és a lovas kultúra a nemzeti kultúránk fontos része, s különösen igaz ez a székely hagyományok esetében. A fiatalokat általa meg lehet nyerni az egészséges életmódnak, a sportnak. E gondolatok álltak a Kárpát-medencei lovasprogram születése mögött. Ezt vallotta Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár, aki maga is évtizedek óta lovagolt. A vele tervezett interjú helyett következzék a rá emlékezés. A külhoni magyarság bástyája ledőlt: Potápi Árpád János 2024. október 17-én tragikus hirtelenséggel elhunyt.

– Talán a legeslegbüszkébb akkor voltam, amikor megszavaztuk az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt, azaz a kettős állampolgárságról szóló törvényt. Ez 2010. május 26-án történt. Úgy éreztem akkor, hogy ha semmi mást nem tettem volna képviselőként 1998-tól idáig, akkor is megérte beülni a parlamentbe, és megérte mindazt képviselni, amit gyakorlatilag nekem a nagyszüleim, dédszüleim adtak örökségül. – Ezeket az akár ars poeticának is tekinthető gondolatokat két nappal halála előtt mondta Potápi Árpád János. A világ magyarsága mint nemzetpolitikai államtitkárt ismerte, de ország-, Kárpát-medence- és diaszpóra-szerte megszámlálhatatlan embernek közvetlen ismerőse, s e sorok írójának jó barátja.

   A magyarság ügye alapozta, később a lovaglás erősítette meg a barátságunkat. Barangoltunk Tolnában, Baranyában, lovagoltunk együtt a Kaukázusban, de legtöbbet Erdély csodás vidékein, anyaországi és székelyföldi, felvidéki és délvidéki lovasokkal együtt. A legemlékezetesebbek ezen alkalmak közül a pünkösdi zarándoklatok, ahol évről évre egyre többen voltunk. Mindig kétnapnyi járásra volt az indulás, s minden évben más és más helyszínről 100-110 km-t tettünk meg,

   Árpi úgy ismerte a hegyeket, völgyeket, akár a tenyerét. Ha feltűnt egy templomtorony, tudta, melyik falu határába értünk. S a falvakban ismerte nemcsak a polgármestert, hanem a papot, a tanítót, és tudta azt is, hogy milyen gondjuk-bajuk, vagy éppen örömük van. Bámulatos volt a memóriája. Legalább ennyire az energiája, a munkabírása.

   – Ezer szállal kötődött a székelyekhez, támogatta a lovassportokat, mert ezek az egészségről szólnak, és fontos törekvésének számított segíteni az embereket abban, hogy növekedjen az egészségben eltöltött éveik száma, és hogy a gyermekek minél jobban kötődjenek a szülőföldhöz, ismerjék meg azt. Támogatta vallási és nemzeti emlékezéskultúránkat, amelyben szintén szerepet kaptak a lovak. Így például a Márton Áronról elnevezett pünkösdi lovas zarándoklatot, amelynek kezdeményezője és rendszeres résztvevője volt – mondta róla a Tusnádfürdőn élő Kolozsvári Tibor, aki azontúl, hogy a Kárpát-medencei lovasprogram koordinátora, Árpádnak szintén jó barátja.

   – Személyes jelenlétével összekötötte a falvakat, városokat, térségeket egymással, az erőszakkal szétszakított hazában az embereket próbálta összekötni. Meggyőződése volt, hogy a hasonló foglalkozású embereket, közösségeket segíteni kell abban, hogy egymásra találjanak. 20–21. századi történelmünk legkiemelkedőbb magyar nemzetpolitikáját képviselte. Mindennapi munkáját a gondoskodás és együttműködés határozta meg, a gondoskodás és együttműködés politikájává tette a nemzetpolitikát. Az a küldetés, aminek élt, kötelez bennünket, hogy saját erőnk szerint vigyük tovább, amit ő felépített – fogalmazott Kolozsvári Tibor.

   – Munkásságával, eredményeivel és emberségével bevéste magát a halhatatlanok könyvébe. Nemzetpolitikai államtitkárként elérte, hogy a nemzeti összetartozás minden magyarnak kézzelfogható valóság legyen a világ minden táján. Mindeközben igazi nagybetűs ember volt. Tiszta szívű, önzetlen, bölcs és határozott vezető. Egyben igazi harcos, aki a végsőkig képes volt küzdeni azért, amiben hitt. Soha semmit nem adott fel – mondták róla munkatársai.

   Az összmagyarság szolgálata mellett Bonyhád volt a szíve közepe. Bonyhádon született, s nőtt fel, innen indult a karrierje és minden, ami az életét, őt magát meghatározta. Mérhetetlenül büszke volt szülőföldjére, szülőföldje képviseletének szentelte az életét. Szavakkal leírhatatlan, hogy Bonyhád városa és Tolna vármegye mi mindent köszönhet neki. Ugyanígy a teljes Kárpát-medence és a világ minden csücske, ahol magyar emberek, magyar közösségek élnek. Nincs olyan magyar település, ahol valami ne fűződne a nevéhez, amelyet ne keresett volna fel személyesen, sokszor egy nap alatt ezernél is több kilométert autózva.

   A külhoni magyarság bástyája volt, távozásával az egyetemes magyarság olyan tartóoszlopot veszített, amelyet valószínűleg sohasem lehet majd pótolni. Gyászolja a világ magyarsága Madéfalvától Gútán és Bonyhádon át Torontóig.

   Rendkívül karizmatikus ember volt. Ezzel együtt közvetlen, jólelkű, életvidám, akit mindenki tisztelt és szeretett, akinek mindenkihez volt egy jó szava, egy jó poénja. – Egyszerű, meggyőző erejével képes embertársait, barátait úgy támogatni a jó cél érdekében, hogy észre sem vettük. Soha nem szerettem túrázni. Ő rávett olyannyira, hogy Ófalutól a Székelykőn keresztül a Kaukázusig mentünk. Mindig távolságtartó voltam a lovakkal, és mire észrevettem, már lovon ültem a nyeregben. Nem mondta, nem kérte, csupán sugallotta, és megtörtént – idézte fel Kelemen Éva kézdivásárhelyi tanítónő. Hozzátette: ahol eljárt, mindenhol maradandót alkotott az ottani magyarság számára. A követhetetlen munkatempója ellenére mindig figyelt a részletekre, észben tartotta mindenki gondját-baját a megoldás érdekében.

   – Legutóbbi találkozásunkkor kérdeztem, tudja-e, hány kilométert tett meg értünk, magyarokért, és azt ígérte, amint ideje lesz, megszámolja. Erre már nincs alkalom, bár szerintem megszámlálhatatlan, akárcsak azok a tettek, melyekkel évek óta összetartotta öt kontinens magyarságát. Széchenyi után a legnagyobb magyar hagyta magára a magyar nemzetet túl korán, túl hamar, túl fájdalmasan – összegezte Kelemen Éva.

   Az ékesen szóló székelyek után nehéz szavakat találni. Különösen, ha nem a politikusról, nem diplomatáról, nem a magyarságot összekovácsoló személyiségről, hanem a barátról kell beszélni múlt időben.

   Árpád lovasai. Azt terveztük – inkább tréfásan, mint komolyan –, hogy létrehozunk egy egyesületet ezen a néven.  Ezt általában olyankor fontolgattuk, amikor a csíksomlyói nyeregbe tartottunk lóháton Árpival, aki emblematikus szereplője volt ezeknek az alkalmaknak. Mindig sorolták, hogy ki melyik falut, melyik lovardát képviseli, csak mi voltunk nevenincsek. Azt is kitaláltuk, hogy erdélyi székhelyünk lesz nekünk is. Csakhogy mi anyaországiak vagyunk, többségében paksiak, ezért az én székely barátnőm – Kelemen Éva – lakását szemeltük ki, noha az Kézdivásárhelyen van egy blokkház – Székelyföldön így mondják a társasházat – harmadik emeletén. Komolyra fordítva a szót: egy volt közülünk, mindenféle „sztárallűr” nélkül. Na jó, majd’ minden alkalommal várni kellett rá. Aztán megérkezett, lazán, nyugodtan, a „nem kell aggódni, ez a nap erre van szánva” arckifejezéssel.

   Sokat élcelődött, ugratott. Szívesen jött Paksra, szerette a cseresznyési erdőt, a németkéri Látó-hegyet, a lovaglásra kiválóan alkalmas homokos terepet. Többnyire az idő szorításában volt, ezért a lábszárvédőről is megfeledkezett. Ilyenkor kért egy szigetelőszalagot, s azzal ragasztotta körbe a nadrágját, hogy a csepszet pótolja. Sok kellemes közös túránk közül az egyik legemlékezetesebb a tavaly karácsonyi volt. Úgy esett, hogy karácsony másnapján egy rövid túrára indultunk, de kiderült, hogy egyikünknek sincs oka sietni. Étellel, itallal nem készültünk különösebben, ezért amikor Gyapánál elért minket az ebédidő, előkotortuk, amink volt. Így történt, hogy kettőnk karácsonyi menüje egy müzli és egy mandarin volt. Németkérre érve ismerősökbe botlottunk, így a szomjunkat is tudtuk oltani. A sok-sok közös élményt sem számba venni, sem elfelejteni nem lehet. Általa mi – Árpád lovasai – a Kárpát-medencei lovasprogram részeseivé váltunk, észrevétlenül szőttük, erősítettük vele együtt mi is a nemzet szövetét. 

   Számunkra az a legfontosabb, hogy a magyar közösségeket és a közösségek hálózatát nagyon erősre tudjuk összeszőni, ezek a szálak eltéphetetlenek legyenek – mondta korábban. Ő maga fáradhatatlanul dolgozott ezen. Távozásával porba hullott a lánc, az összetartó erő. Bár kikövezte az utat, megmutatta a célt, kérdéses, hogy tudjuk-e követni, végig tudjuk-e járni.

Vida Tünde

Potápi Árpád János

1967. március 28-án született Bonyhádon. 1985-ben érettségizett a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumban, 1991-ben általános iskolai tanári oklevelet szerzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom–történelem szakán, 1991 és 1994 között pedig elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a történelem szakot.

   2002-től 2014-ig Bonyhád polgármestereként tevékenykedett. Az 1994-es országgyűlési választásokon a Fidesz bonyhádi kampányfőnöke volt. 2007-től a Tolna Megyei Választmány elnöke, 2011-től 2014 áprilisáig a Fidesz frakció egyik frakcióvezető-helyettese.

1998 óta egyéni mandátummal országgyűlési képviselő. 2022-ben hetedik alkalommal, nagy többséggel szerzett lakóhelyén, Tolna vármegye 2. számú választókerületében országgyűlési képviselői mandátumot.

  2011 és 2014 között az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke. 2014-től tíz éven át volt a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára. Két gyermeke és egy unokája van. 2024. október 17-én otthonában érte a halál.