Blaskó Balázs, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója neves művészcsalád tagja – édesapja festőművész volt, egyik bátyja szobrász, másik fivére ugyancsak színész. Az évad végéhez közeledvén a színész–rendező–igazgatót a szakmáról, a színészi pályáról és természetesen az általa vezetett színházról kérdeztük.

– Ön Budapesten született, a fővárosban végezte iskoláit. Miért választotta mégis a vidéki életet?

– Ez valószínűleg a szakmánk egyik sajátossága miatt alakult így…

– Vándorszínész korában Megyeri?

– Valami ilyesmi, igen. 1976-ban végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Akkoriban még nem volt természetes dolog, hogy a végzett növendékek többsége budapesti színházakhoz szerződjön. A tanárok nagy része sem dolgozott egyúttal valamely színház vezető pozíciójában. Az én osztályfőnököm például Simon Zsuzsa volt, aki ugyan színházpolitikusként annak idején több színházat is igazgatott, a mi főiskolai éveinkben azonban már e tekintetben nem volt aktív, tehát a mi osztályunk eleve nem volt bizonyos szempontból szerencsés helyzetben. Később, amikor Zsámbéki Gábor, Babarczy László és mások lettek osztályvezető tanárok, nyilvánvalóan a saját osztályukból szerződtettek végzősöket a „saját” színházukba.

– Ön előtt milyen lehetőségek álltak a diploma megszerzését követően?

– Három helyre hívtak: Debrecenbe, Pécsre és Kecskemétre. Érzelmi okokból Debrecent választottam. A döntésemet egyfajta nosztalgia is táplálta, korábban feledhetetlen nyarakat töltöttem a cívisvárosban. No meg nagyon kedvező ajánlatot kaptam a Csokonai Színháztól, persze nem anyagi szempontból, hanem az eljátszandó szerepeket illetően. Sajnos hamar kedvem szegték az első tapasztalások. A professzionális, szinte „gyárszerű” színházi működés nagyon furcsa volt számomra, nem igazán találtam meg benne a helyem. Ráadásul a korábbi szerepígéretekből nem lett színpadi valóság. A lényeg az, hogy igen hamar eljöttem Debrecenből.

– És elkezdődött a vándorszínészi élet?

– Egy éven át szabadúszó voltam, filmekben játszottam, rádióztam, sokat szinkronizáltam. Aztán a következő évadban Miskolcra hívtak, egy újabb év múlva onnan többen átszerződtünk Kecskemétre. 1978-ban keletkezett egy olyan színházi helyzet, amely során Budapest beszippantotta három jelentős vidéki műhely vezetőit és tagjait. Akkor került Ruszt József és csapata Kecskemétről a fővárosi Várszínházba, akkor érkezett Szolnokról és Kaposvárról Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színházba, illetve később a Katona József Színházba. Ebben a hirtelen keletkező vákuumban kerültünk mi Kecskemétre. Mások mellett jómagam, Péter bátyám és Reviczky Gábor. Nagyon szép és emlékezetes volt az első évad. A következőben viszont Gábor a Vígszínházhoz szerződött, Péter pedig visszament Miskolcra.

Rövid idő múlva én is eljöttem Kecskemétről. Veszprémbe kerültem, jó hangulatú társulatba, s nagyon szerencsésen alakultak az ezt követő évek mindenféle szempontból. Ott ismertem meg igazán későbbi feleségemet is, Saárossy Kingát, akivel annak idején párhuzamos osztályba jártunk a főiskolán. Nemsokára összeházasodtunk, s megszületett a lányunk, Zsófi.

– Tehát megállapodtak végre…

– Jaj, dehogy! Ezután még Pesten, ezt követően Nyíregyházán, majd Kecskeméten játszottunk, s onnan szerződtünk 1988-ban Egerbe. Azóta viszont itt élünk, ha úgy tetszik, „megállapodtunk”, de hadd mondjam inkább így: otthonra leltünk. Fiunk, Bálint már itt született, s itt nőttek fel a gyerekek. Kinga egyébként egri lány, sőt, nekem is van egri kötödésem: édesapám húsz éven át volt a tanárképző főiskola rajz tanszékének vezetője.

– Apropó, vezető! Mi késztette a színház vezetésére?

–2010-ben elődöm a két színházigazgatói ciklusa után nem kívánt pályázni a harmadikra. Adódott a lehetőség, hogy ringbe szálljak és megpróbáljam továbbvinni azokat az értékeket, amelyek mentén a nyolcvanas évek végén az akkor újraalapított egri társulat elindult. Ezen kívül félő volt, hogy ha olyan ember érkezik a színház élére, akinek nem szívügye az a társulat, amelynek tagjai itt letelepedtek, egzisztenciát teremtettek, akkor nagyon gyorsan darabjaira hullik. Nos, én ezt nem akartam. Döntésemhez hozzájárult, hogy addigra sokrétű tapasztalatra tettem szert nem csak mint színész, vagy rendező, de mint az Agria Nyári Játékok ügyvezetője, illetve a Színházi Dolgozók Szakszervezetének alelnöke.

És mindazokat az eredményeket, amelyeket a korábbi igazgatók, Gali László, Beke Sándor és bizonyos értelemben Csizmadia Tibor is képviseltek személyükben, meg akartam őrizni.

23 egri évvel a hátam mögött, amolyan helyi őskövületként pályáztam az igazgatói posztra.

– Bő négy esztendeje igazgatja az egri Gárdonyi Géza Színházat. Ennyi idő nyilván elegendő egyfajta szakmai számvetésre…

– Egy alig hatezer bérletessel rendelkező színházat vettem át, amely 180 előadást játszott egy évadban. Mivel elődöm a korábbi népszínházi jelleget egyre erősebben igyekezett „áttolni” a művészszínház irányába, s ez egy kisvárosban nem igazán működik, egy idő után érezhetően elpártolt tőlünk a közönség. A közel kétmilliós fővárosban estéről estére akad négyszáz ember, aki elvontabb színházi élményre vágyik, egy 55 ezres kisváros színházának azonban nagyon fontos a műsorterv készítésekor megtalálnia az arányokat. Örömmel mondhatom, mára 13 500 bérlőnk van, s előadásszámunk a 350 –et közelíti. Fény- és hangtechnikai berendezéseink mintegy nyolcvan százalékát sikerült kicserélnünk. Minőségi technikával dolgozunk. Ebben az értelemben is nagyon dinamikusan és lendületesen fejlődik a színház.

Az is nagy öröm számunkra, hogy rendkívüli mértékben megnőtt a gyermekek és a fiatalok száma a nézőtéren. Amellett, hogy nagyon fontosnak tartjuk a fiatal korosztályok színházi nevelését, a nézők átlagéletkora támogatási szempontból sem mellékes, az Előadó-művészeti törvény ugyanis a táncprodukciók, élőzenével kísért előadások mellett preferálja többek között az ifjúságnak szánt darabok bemutatását is. Sajnos az állami finanszírozás nagyságrendje hosszú évek óta nem változott, így hiába nőnek a teljesítmények. Ha a torta nagysága nem változik, akkor a szétosztható tortaszeletek vastagsága is a régi marad…

Rendkívüli teljesítményt nyújt, rendkívüli munkatempót vállal magára a társulat – a 112 közalkalmazottal együtt összesen 160, különböző szerződési formákban foglalkoztatott munkatárs – s teszi mindezt az ország egyik legalacsonyabban dotált kőszínházában.

A klasszikus – konzervatív értékeket szem előtt tartó, közvetítőeszközeiben modern színházban hiszek. S hiszem, hogy a színháznak kötelessége felvállalni nemzeti irodalmi kincsünk ápolását, bemutatását, népszerűsítését is. Ez megmutatkozik mind darabválasztásainkban, mind előadásaink stílusában. Az egri közönség pedig egyértelműen letette a voksát az effajta színházmodell és színházeszmény mellett.

– Hová helyezné el a vidéki színházak rangsorában a „Gárdonyit”?

– 93 százalékos „átlagházakkal’ mennek az előadásaink. Ez hazai vonatkozásban rendkívül jó arány. Azt gondolom, hogy a kiemelt kategóriájú színházak között az említett teljesítménymutatók mellett az élmezőnyben vagyunk. Előadásaink minőségét viszont a közönségnek és a szakmának kell megítélnie. Utóbbit illetően nagy baj, hogy hatalmas mértékben szakadt ketté a magyar színházi világ, s hogy tulajdonképpen a színházi szakma sajtóképviselete kizárólag a művészszínházi, kísérletező-színházi jelleggel működő színházakat preferálja.

Szolgálnunk kell a közönséget, de mindig egy lépéssel a közönség előtt járva az új és korszerű színpadi megfogalmazás, az új és korszerű színháztechnikai megoldások tekintetében. Ám sohasem elszakadva nézőinktől. Nem fordulhat elő, hogy a néző este beül a zsöllyébe, s nem érti, mi történik a szeme előtt. Az a színház, amelyiket külön meg kell magyarázni, nem tölti be a funkcióját.

– Járnak-e tájelőadásokat tartani?

– A „tájolás” nem egyszerű dolog manapság. Amíg a színház gazdasági értelemben megengedhette magának, körülbelül a kilencvenes évek közepéig, sűrűn utaztunk tájelőadásokra. Szinte bejártuk az egész országot. Aztán anyagi értelemben beszűkültek az ilyen irányú lehetőségeink. Ráadásul egyre kevesebb az olyan vidéki művelődési ház, amelyben színházi előadásokat lehetne tartani. Technikailag nagy részük fogadóképtelenné vált. S „költségvetésileg” is. Kisebb lélegzetű, kevés szereplős produkció, gyermekeknek szóló előadás nagyobb eséllyel el tud jutni a kistelepülésekre is. Budapesten több alkalommal is szerepeltek előadásaink a Klebersberg Kultúrkúria, illetve a Marczibányi Téri Művelődési Központ programjában.

–Vendégelőadáson megfordulnak más színházaknál?

– Érdekes mód az utóbbi időben számunkra a legtöbb alkalom erre a fővárosban kínálkozik, s mi megyünk is szívesen. Jó a kapcsolatunk a Nemzeti Színházzal, Vidnyánszky Attila külön gondot fordít arra, hogy a vidéki társulatok rendszeresen bemutatkozhassanak. Tánctagozatunk pedig gyakran lép fel a Nemzeti Táncszínházban, illetve a MÜPA-ban.

De meg tudunk jelenni egy-egy előadással pl. Salgótarjánban, vagy a Szarvasi Víziszínpadon is. S nagyon emlékezetes a tavalyi erdélyi turnénk!

– Milyen a színház és a városvezetés kapcsolata?

– Színházunk Heves megye fenntartásából 2012 januárjától került Eger városához, amelynek közgyűlése addig is – megosztva a megyével – felerészben támogatta az intézményt, de működésébe nem szólt bele, így ez teljesen ismeretlen volt előtte. A kezdeti nehézségek után mára elmondható, hogy rendkívül harmonikus, kölcsönös megbecsülésen alapuló viszony alakult ki a városvezetéssel és Habis László polgármester úrral.

– Milyenek a nézői visszajelzések?

– Vidéken nyitottabbak az emberek, s tudnak már-már gyermeki kíváncsisággal tekinteni a világra. Eddigi tapasztalataim alapján a közönség talán Egerben a legintenzívebb. Ezt a fajta jelenlétet, tetszésnyilvánítást, színházszeretetet sehol máshol nem éreztem ilyen mélynek. Eger kisváros, s a lakók szinte magukénak érzik nem csupán a színházukat, hanem a színészeiket is – s ezt nagyon erőteljesen ki is nyilvánítják Ez számunkra inspiráló. Ez egy egészen különleges kapcsolat a közönség és a színház között.

Ettől az ember úgy érzi, hogy egy küldetést teljesít. Pláne így érezhet egy színházigazgató, aki végül is kialakítja, s évadról évadra meghatározza a színház karakterét. Én ezzel tudok válaszolni a közönségnek.

– Hallhatnánk egy kis „előzetest” a jövő évad terveiről?

– Természetesen, ám előbb hadd vázoljam röviden azt az elvet, amely egy-egy évadunkat alakítja. Igyekszünk egyensúlyban tartani a drámai művek, az operettek, musicalek és az ifjúsági előadások arányát. Ugyanakkor a stúdiószínpadunkon lehetőséget adunk a kísérletezésre úgy prózai, mint táncszínházi előadások számára.

Most is az eddigi irányt kívánjuk folytatni, s a jól bevált pillérekre építkezünk a továbbiakban is. A jövő évad bemutatóinak időpontjait már rögzítettük. Egy komoly drámai töltetű színdarabbal kezdünk – O’Neill: Utazás az éjszakába c. darabját én rendezem majd.

Minden évadban bemutatunk egy gazdag kiállítású operettet, vagy musicalt. A most záruló évadban Ábrahám Pál: Bál a Savoyban című operettjével kedveskedtünk a műfaj rajongóinak,

jövőre a József és a színes szélesvásznú álomkabát című musical lesz a kiemelt zenés produkció, melyet Nagy Viktor állít színpadra. Nagyon erős a tánctagozatunk. Jövőre a Traviatát viszik színre – rendkívül érdekes táncszínházi produkciónak ígérkezik.

Legifjabb nézőink a Hókirálynő zenés változatát láthatják, s bemutatjuk például a Charlie nénje című vígjátékot is. Két ősbemutató is szerepel majd az évadban, ám ez a többi premierrel együtt maradjon meglepetés.