Kedves Olvasó!

Mivel a szüleim is tősgyökeres debreceniek, nekem már egészen kicsi gyermekkorom óta rengeteg szép élményem van a cívisvárossal kapcsolatban.

   Édesapám néptánctanár, lelkes hagyományőrző, ennek okán sok-sok kislánykori élményem kötődik a Hortobágyhoz, ahová gyakran jártunk főzőversenyekre, illetve egyéb kulturális-népművészeti programokra, kirakodóvásárokra, vagy egyszerűen csak kirándulni, nézni a madarak vonulását.

   Szüleimnek két kérése volt a három lányához: mindegyikünknek kellett választania egy hangszert és egy sportágat. Én a zongoratanulás mellett úszni kezdtem, ám az utóbbira hamarosan ráuntam, és kilencévesen megismerkedtem a vívással. Ugyanis anyukám felőli nagymamám hallott arról, hogy Debrecenben is működik vívószakosztály, ráadásul balkezes vagyok, ami, úgy gondolta, ebben a sportágban előnyt jelenthet. Emlékszem arra, amikor életemben először léptem be a vívóterembe. Mit mondjak, szerelem volt az első látásra…

   Kifejezetten szerencsésnek éreztem magam, mert a legelső edzésemtől kezdve a mai mesterem, Dávid László irányította a munkámat. Ő edzette akkoriban a legkisebbeket, és amikor a fegyvernem kiválasztására került sor, én a kard mellett döntöttem, úgy gondolom, elsősorban őmiatta. A mai napig őt tekintem a második apukámnak, hiszen nemritkán a sűrű edzőtáborozások és a külföldi versenyzések miatt több időt töltök vele, mint a szüleimmel. Rengeteget tanultam tőle, nem csupán a vívásról, hanem az életről is. Persze ez nem véletlen, hiszen a sport fegyelemre, szorgalomra és kitartásra is nevel.

   Kislányként, persze, az is erősen motivált, hogy hamar érkeztek az eredmények, már a legelső versenyemen érmet szereztem. Egy tíz-tizenegy éves kislányt ösztönöz, ha sikereket ér el, ha dicséreteket kap a vívóteremben és odahaza is a szüleitől. Mindezek dacára legbelül úgy éreztem, nem az esetleges érmekért megyek egy-egy versenyre, hanem azért, hogy az edzéseken elsajátított vívótudásomat mások ellen kipróbálhassam. Valószínűleg ezt Dávid László „nevelte belém”, ezért nem vagyok izgulós típus a világversenyeken sem. Azaz, ott és akkor képes vagyok kizárni magamból a görcsös eredménycentrikusságot.

   A szüleim a sportpályafutásom kezdetétől fogva nagyon sokat segítettek nekem, mindenben támogattak. Kiskamaszként már a fővárosban is voltak keretedzéseim a korosztályos válogatottakban, anyukám és apukám pedig vitt és hozott, a legtöbbször mindketten utaztak velem, óvtak, vigyáztak rám.

   A vívás mellett sok-sok iskolai élmény köt Debrecenhez, ám mivel az élsport mellett kevés szabadidőm marad, a barátaim zöme egykori sulis iskolatárs, illetve csapatársaim a vívóteremből. Az igazi kikapcsolódás számomra a családommal és a barátaimmal töltött idő.

   A szüleimmel és a testvéreimmel szeretek nagyokat beszélgetni, mondjuk, a debreceni termálfürdőben, vagy a barátaimmal társasjátékozni – ezek ellazítanak, feltöltenek, pihentetnek.

   A női kardválogatottal a közelmúltban szereztünk bronzérmet az algíri világkupán. Vannak még előttünk világkupa versenyek, de mivel a világranglistán jelenleg a harmadik helyen állunk, és az első négy automatikus résztvevője a jövő évi párizsi olimpiának, talán nem elhamarkodott dolog abban reménykednünk, hogy 2024 nyarán mi is ott leszünk a francia fővárosban. Mindenesetre a női kardválogatott lelkesen készül az olimpiára.

Battai Sugár Katinka

kardvívó olimpikon,

kétszeres felnőtt csapatvilágbajnok