Kistarcsa sokáig tipikus agglomerációs „alvóváros” volt. Mint Solymosi Sándor polgármester mondja, a rendszerváltozás óta küzdenek azért, hogy ez megváltozzon, és Kistarcsa egy élhető, szerethető kisváros legyen. Sokaknak az egykori internálótábor jut eszébe a városról: a polgármester nagy álma, hogy méltó emlékhelyet alakítson ki.

– Hogyan küzdenek az „alvóváros” jelleg ellen?
– Szerencsére egyre élénkebb a civil, a kulturális és a sportélet, de azért alapvetően olyan fejlesztésekben lehetünk sikeresek, amelyek kiegészítik a főváros nyújtotta lehetőségeket. Nálunk például sokkal ideálisabb körülmények között lehet sportolni, mint Budapesten, ezért sokan a fővárosból is „kijárnak” kistarcsai egyesületekbe. Különösen a triatlon nagyon népszerű.
– Mitől különleges Kistarcsa városszerkezete?
– Kistarcsát gyakorlatilag kettévágja a hármas út és a HÉV-sínpár. Tudatosan törekszünk arra, hogy egyik városfél se kerüljön túlsúlyba, egyik se fejlődjön aránytalanul jobban, mint a másik. Ha tehát az egyik oldalon iskola és uszoda van, akkor a másik oldalra művelődési házat, Egészségházat és Alapszolgáltatási Központot telepítünk. Ha pedig egyszer a BKV is partner lesz ebben, akkor a szűkös HÉV-átjárót is kibővítjük.
– Hogyan értékelné a hamarosan lezáruló polgármesteri ciklust?
– Szívesen mondanám, mint egy szlogent, hogy „megígértük – megcsináltuk”, hiszen az ígéreteink többségét teljesítettük. Ennek ellenére rengeteg még a tennivalónk, különösen a külső területeken. Nem dőlhetünk hátra.
– Mesélne a közelmúltban megvalósult beruházásokról?
– Sok olyan fejlesztést hajtottunk végre, amely már nagyon régóta időszerű volt. Ilyen a katolikus templom előtti sétány felújítása, ahol korábban porban, sárban kellett közlekedni, mára azonban a város színfoltjává, egyfajta alközponttá vált. Számos járdát építettünk, utat szélesítettünk ki. Felújítottuk a Csigaházat, azaz a művelődési házunkat. Két gyűjtőutat is rendbe tettünk: az egyik Kerepes, a másik pedig Budapest felé vezet. Hat csoportszobával bővítettük az óvodát. Teljesen felújítottuk a Tölgyfa Óvodát. Az általános iskola régi nyílászáróit kicseréltük, műfüves pályát építettünk az iskola udvarán.. Az ehhez szükséges összeg egy része pályázati forrásból származott. Az óvoda fejlesztésével egyfajta demográfiai szükségletnek is igyekszünk megfelelni, ugyanis a lakosságszám folyamatosan nő.
– Milyen fejlesztéseket terveznek a jövőben?
– A legnagyobb projektünk egy ivóvízminőség-javító beruházás, amely nettó egymilliárd forintba kerül. Kerepessel közösen nyújtottunk be pályázatot erre a célra. Ez a projekt előreláthatólag a jövő év első negyedévében zárul. A saját kútjaink vizét kell megtisztítani, mivel jelenleg a víz nitráttartalma olyan magas, hogy a pici babáknak nem is szabad adni: az önkormányzat „csecsemővizet” biztosít a családoknak. Nagy előrelépés lesz a település életében, ha végre jó minőségű ivóvizünk lesz.

– Kistarcsa „híres” az internálótáborról…
– Igen. Így, idézőjelben! A 30-as években tönkrement egy akkor már 30 éve Kistarcsa szívében működő gyár. A hozzá tartozó szolgálati lakások megürültek, s a belügyminisztérium tulajdonába kerültek az épületek. Eleinte Itt különítették el a nemkívánatos elemeket, akik között munkakerülők, prostituáltak és elítélt bűnözők is voltak. A második világháború alatt a tábor a zsidó emberek gyűjtőhelyévé vált. 1950-ben az ÁVH vette át az épületet. A rendszer ellenségeit kegyetlen körülmények között tartották. A kínzásokba sokan belehaltak, többek között Meszlényi Zoltán püspök, akit a pápa 2009-ben boldoggá avatott. A rabok nagy részére Kistarcsa után a recski munkatábor várt. Nagy Imre ugyan bezáratta a kistarcsai tábort, 1956 után azonban újra sok ezer ártatlan embert internáltak ide.

A legtöbb internálótábor nyomtalanul eltűnt, az itteni épületek azonban nagyon jó állapotban maradtak fenn. Az elmúlt években több ötlet is született arra nézve, hogy mit kezdjen az önkormányzat a tábor épületével: lehetett volna belőle például egyházi iskola.
Nagy álmunk, hogy a kistarcsai internáltak emlékére emlékhelyet alakítsunk ki az épületben. Kötelességünk gondozni ezt a nehéz örökséget. Komoly terveink vannak arra nézve, hogyan is irányíthatnánk a figyelmet múltunk homályos időszakára. Alapítványt hoztunk létre, amely adományokat gyűjt, felajánlásokat vár. Céljaink megvalósításában segítségünkre van dr. Bank Barbara, a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett történész, akinek éppen az internálások a szakterülete.
– Ehhez kapcsolódóan ön egy különleges programot is tervez.
– Igen, május 9-én és 10-én az üggyel szimpatizálókkal együtt elbiciklizünk Recskre. Ezen a mintegy 100 kilométeres útszakaszon megállunk az útba eső városokban: Gödöllőn, Hatvanban, Gyöngyösön és Parádon is. Amikor telefonon elkezdtem szervezni ezt az utat, minden érintett polgármester kifejezte, mennyire fontosnak tartja ezt az ügyet, és szinte mindenkinek a családjában volt valaki, aki érintett volt. Az akciónknak az a célja, hogy az egész ország figyelmét felhívjuk erre az utolsó megmaradt táborépületre, amelyben egyelőre nincs méltó helye a megemlékezésnek. Reméljük, hogy üzenetünk célba ér, mert a kistarcsai internálótábor nemzeti ügy. Az ország szinte minden településéről hoztak ide ártatlanokat.