Jól érzem magam a bőrömben.

 

Mivel mindannyian tudjuk, hogy elénekelte a klasszikus operettirodalom szubrett és primadonna szerepeinek egész sorát, gondoltam, ezek összeszámolásával meg sem próbálkozom. Kezdtem tehát a prózai szerepekkel, ám itt is hamar feladtam. Ha csupán a hazai színpadi szerzőket sorolom: Csiky Gergely és Molnár Ferenc, Füst Milán és Illés Endre, Szakonyi Károly és Karinthy Ferenc, Szabó Magda és… Ó, nem maradna hely a beszélgetésünkre!

 

− Igaz-e az a mendemonda, hogy a hajdani balmazújvárosi kislány igen-igen eltökélt volt?

− Nevezhetnénk akár makacsságnak is, hiszen tény, hogy amióta az eszemet tudom, színésznő szerettem volna lenni. Pici gyerekkorom óta sodródtam a színészi pálya felé. A gyermekszínpadok, a szavalóversenyek mind-mind ebbe az irányba vittek engem. Ettől az álomtól soha nem tántorított el semmi, még a rossz iskolai bizonyítványom sem. Egyébként Balmazújvárosban „csupán” megszülettem, ugyanis édesapám foglalkozása okán egyik városból költöztünk a másikba, míg végül Debrecenben kötöttünk ki. Ott jártam iskolába, ott voltak a barátaim, ott telt a gyermekkorom.

A középiskola elvégzése után nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára, de nem keseredtem el, jelentkeztem a Miskolci Nemzeti Színházba, énekkari tagnak. Az ott és akkor felért nekem egy főiskolával. Egy év múlva áttettek a tánckarba.

− Korábban tanult táncolni?

− Nemigen, viszont négy éven át versenyszerűen tornáztam, s ez adott egy olyan mozgásalapot, amelyet kamatoztatni tudtam a színpadon is. Azt a fajta színpadi táncot, amire egy operettben szükség lehet, nagyon hamar megtanultam. Később kaptam apróbb, néhány mondatos szerepeket is, majd csodával határos módon, Bozóky István direktor szerződtetett Szegedre. Ahol, zsupsz!, bedobtak a mély vízbe, minden különösebb előképzettség nélkül. Ez olyasmi a szakmánkban, hogy ha tudsz úszni, akkor valahogy kievickélsz, ha nem, akkor elsüllyedsz, mert nem kapsz újabb lehetőséget. Azt hiszem, nekem akkor sikerült partot érnem. Rengeteg mindent megtanultam a színészetről, figyeltem az idősebb kollégákat, próbáltam tőlük ellesni a szakmát. A színpadi jelenlétet. Szegeden olyan színházi légkör vett körül, amely azóta is meghatározza színésznői létezésemet. Persze nyilván motoszkált bennem valamiféle tehetség, s voltak olyan adottságaim is, amelyek immár ötven éve a pályán tartanak.

− Kerek húsz évadon át játszott Debrecenben…

− Csodálatos évek voltak! A debreceni Csokonai Színházban sorra kaptam a jobbnál jobb prózai és operett szerepeket. Tudja, a vidéki színész életében az a jó, hogy mindenfélét kell játszania. Ha egy magamfajta, elsősorban zenés darabokban foglalkoztatott színésznőnek időben megszólal a figyelmeztető csengő, akkor elkezdi magát valahogy „átjátszani” vagy beleképzelni a prózai színészek világába. Feltéve, ha van hozzá képessége és tehetsége. Kezdetben tudatosan kértem, hogy próbáljanak ki prózai szerepekben is. És jöttek is sorra a prózai szerepek, s mivel látták, hogy alkalmas vagyok, később már nem is kellett kérnem.

− Híres volt a „beugrásairól”.

− Igen, mert azokat a szerepeket is megtanultam, amelyeket nem osztottak rám. Beültem a próbákra és figyeltem a többieket. Elkértem a súgópéldányt, és sorra megtanultam az egyes szerepeket. Így lett belőlem „híres” beugró színész. Szerencsére nagyon gyorsan tanulok, ilyenkor „fényképez” az agyam. A mai napig is figyelem azokat az előadásokat, amelyekről úgy érzem, hogy lenne bennük dolgom. Természetesen már nem olyan intenzitással, mind annak idején.

− Ha röviden is, de muszáj mesélnie az operaszínpadon tett kirándulásáról.

− Egyetlen egyszer kaptam operai szerepet, Papagenát énekeltem Mozart Varázsfuvolájában. Mikó András jött Varázsfuvolát rendezni Debrecenbe, és amikor kiosztotta a szerepeket, egyszer csak megkérdezte valakitől: Ki itt nálatok a szubrett? Hát a Kállay Bori. Tud énekelni? Tud. És hogy néz ki? Fiatal, csinos. Formás a lába? Igen. Na, akkor ő lesz Papagena, mert az egy csinos női lábszerep. Boldog voltam, köszöntem a lehetőséget, s jó kritikákat kaptam. Ráadásul nem csupán a lábamat dicsérték. De persze tudtam, hogy ez a kezdete és a vége az operai szerepeknek, ugyanis az én hangi adottságaim inkább az operettnek és a musicalnek felelnek meg.

− Mondok egy évszámot és egy helyszínt: 1985, Debreceni Virágkarnevál.

− Akkor és ott ismerkedtem meg második férjemmel, Vitray Tamással, akivel immár harminc éve élünk együtt harmóniában és boldogságban. Húsz éve költöztünk Gödre, s nagyon szeretünk itt lakni. Csodálatos baráti társaság vesz körül bennünket, nem színházi emberek, civilek valamennyien, s hálát adok a sorsnak, hogy rájuk találtunk. Tamás nevében is mondhatom: nem cserélnénk senkivel! Ez itt Gödön egy más életforma. Imádok kertészkedni, szeretek növényekkel foglalkozni, a természet kikapcsol, megnyugtat. Az ilyenfajta fizikai munka felér egy fitneszteremmel.

− Amikor Debrecenből Budapestre költözött, egy ragyogó színháznak, egy kitűnő társulatnak intett búcsút. Nem tartott attól, hogy megtörik a pályaív?

− A fővárosba akkor feleségnek jöttem, s nem érdekelt, hogy megszűnt körülöttem a társulati élet. Nem érdekelt, mert fülig szerelmes voltam, és nagyon boldog, hogy végre megtaláltam azt a férfit, akire mindig is vártam. Persze később, ahogyan teltek a hónapok, ráébredtem arra, hogy nekem más dolgom is van még ezen a földön. A nyolcvanas évek vége felé szabadúszó lettem, ami nagyon merész vállalkozás volt akkoriban. Szerencsémre, sorra kaptam a prózai szerepeket különböző színházakban, majd megtalált a Pesti Vígadó és az Interoperett. Újabb zenés korszak köszöntött rám, sok felkérést kaptam a Magyar Televíziótól is, hét év óta pedig a Budapesti Operettszínház repertoárdarabjaiban játszom.

− Mi vár önre a nyáron, s mi a következő színházi évadban?

− Nyáron a Csárdáskirálynővel turnézunk, ősztől tartom a szerepeimet az Operettszínházban, közben pedig nagy erővel készülök az ötvenéves jubileumi gálaműsoromra, amely november végén lesz a Pesti Vígadóban.

(Fotó: A Csínom Palkó a Budapesti Operettszínházban. Kállay Bori partnere Péter Richárd)