Kedves Olvasó! 

Kicsi gyerekkoromban kezdtem az ismerkedést a mozgás különböző formáival. Testnevelő tanár nagyapámmal tornára jártam, gimnasztikára, művészi tornára. A nagymamám és az édesanyám pedig megmutatták nekem a zene és a tánc szépségét. Zongoratanárnő nagymamám ösztönzésére zongorázni tanultam, ám a balett sem maradt ki. 

   A „családi tanács” egy napon úgy döntött, hogy több időt kell szabad levegőn töltenem. Az általános iskolánk udvarát az akkori hideg teleken a gondnok fellocsolta, és szinte kora tavaszig lehetett korcsolyázni. A kedvemet ehhez tovább növelte, hogy a televízióban megnézhettem a közvetítéseket a műkorcsolya Európa-bajnokságról. Nagyon megtetszett ez a sportág!

   A városligeti műjégpályán felfedezett egy edző, és elkezdtem a hajnali edzéseket. Bevallom, nem esett jól. Bekerültem egy olyan csoportba, amelynek tagjai tudásban előttem jártak, nem éreztem jól magam. A szezon végén közölte az edző a szüleimmel, hogy nyugodtan vigyék el a gyereket, az életben nem lesz belőle műkorcsolyázó. Nos, vannak az életben tévedések… 

Egy-két év elteltével a nagymamám elvitt egy kolléganőjéhez, aki a műjégpályán működő tánckörbe járt. A zene, a tánc és a „csúszás” összhangja teljesen elvarázsolt. 

   Minden gyerek tehetséges a mozgás valamelyik fajtájában. Ha az okos szülők a gyereknek sokféle mozgásformát megmutatnak, hamar kiderül, hol érzi otthon magát. Később tanítás közben ugyanezt tapasztaltam. Abban az esetben, ha a tehetség mellé jó adag szorgalom párosul, kibontakozhat az egyéniség. Én a kevésbé tehetséges, de szorgalmasabb gyereket választottam mindig. 

   Négygenerációs pedagóguscsaládból származom. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy át tudom adni a tudást. Ez óriási adottság, és én nagyon szeretek tanítani. Már akkor is segítettem a fiatalabb sporttársainknak, amikor még aktívan korcsolyáztam, utána pedig természetesnek tűnt, hogy a magyar gyerekeknek szeretném átadni mindazt, amit megtanultam a nagyvilágban. 

   Sportpályafutásom befejezését követően a tanítás új kihívást jelentett, mert az ember egyszemélyben lesz edző, pedagógus, legjobb barát és mentor. Amikor komolyan foglalkoztam a gyerekekkel, négy-öt órát töltöttem velük naponta, többet, mint a szüleik. Ez nagy felelősség és egyben csodálatos munka. Varázsos meglátni a szemekben a csillogást, amikor megértik, mit kérek tőlük. A kicsik vágynak a dicséretre, hogy ugye, jól csináltam…, de így van ez a nagyobbaknál is. A nyolcévesektől egészen a felnőttekig sok korosztályt taníthattam. Magyar bajnokokat neveltem, több nemzetközi bajnokpárral dolgoztam egy francia barátnőmmel együtt, és „kineveltünk” egy olimpiai bajnokot, de egy világbajnok oktatásánál is besegítettem.

   A tanítás terén a legnagyobb kihívást azonban egy baráti kérés jelentette: átmennék-e Bécsbe pár hétre szeniorokkal foglalkozni? Nekem akkor a szenior a nagytudású, huszonéves versenyzőt jelentette. Bécsben kiderült, hogy a csapat 40-90 évesekből áll. Bolti eladótól kezdve az egyetemi tanáron át sokféle ember volt köztük, akiket mind rá kellett vezetnem bizonyos mozgásformákra. Megijedtem a feladattól, de végül fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb. Nagyon szerettem őket tanítani. Nyitott, összetartó baráti társaság volt. 

   A nemzetközi szövetségben 23 éven át töltöttem be különféle funkciókat, végül sportigazgatóként köszöntem el. Amíg tanítottam, állandóan jégen voltam. Azt vallom, hogy a palánk másik oldaláról nem lehet tanítani. Szerettem megmutatni a gyerekeknek gyakorlatban, hogyan is gondolom az egyes mozdulatokat. Egy sajnálatos combnyaktörést követően már kevesebbet korcsolyáztam. Ám a mai napig mindenféle mozgásformát gyakorlok, amit az életkorom megenged. A mozgást nem hagyom abba, hiszen a mozgás az maga az élet!

Regőczy Krisztina, olimpiai ezüstérmes, világbajnok műkorcsolyázó, sportvezető