Kedves Olvasó! 

A megtisztelő felkérés óta azon töprengek, mit is mondhatnék, mit jelent nekem Veszprém, a Város, ahol lassan tizenöt éve dolgozom. Hogyan is lehet megfogalmazni mindazt, amit iránta érzek? 

   Ha az ember szinte burokban éli életét éveken át, amit a kultúra, a művészet, a színház világa jelent, és teljesen elmerül abban, hogy – valóban a nap 24 órájában – azért éljen, amiben hisz, amivé vált az évek során, akkor szükség van arra, hogy kicsit eltávolodjon, akár magától is azért, hogy hitelesen tudjon beszélni. 

   Mit is jelenthet másfél évtized? Mivé is válik az ember, amikor csak évadokban, előadásokban, fesztiválokban gondolkodik, amikor nem vállalkozó, hanem a költségvetési címkék szerint, a szabályoknak, előírásoknak megfelelve, gúzsba kötve táncol, és mégis tud szárnyalni, mert maga mögött érzi a társakat, a közönséget, a színház felszabadító örömét, amit a taps, a nézői elismerés megerősít. Talán valamiféle kulturális szolgává lesz, szolgálni akarja a közösséget, a közönséget, amely végső soron azért hozta létre Színházát, hogy ott megtalálja azt a lelki, szellemi, szívbéli muníciót, amelyet más nem adhat meg számára. 

   És jó, ha az embert társak várják az alkotómunkában, hiszen kellenek azok, akik ugyanígy hittek már korábban a Színházban, és most is mindent megtesznek érte, sőt még többet is, hiszen a Veszprémi Petőfi Színház több mint színház. Ők jelentik a professzionális Színházat Veszprémben. Kellenek az igazi veszprémi elköteleződésű, „veszprémszívű” társak, akik túllátnak a Színházon, és életük, szeretetük a Városé, az itt élőké, a színházszeretőké, a kihívással élőké, végső soron mindenkié. És szakmai tudásukat a Város intézményében, felvállalva azt minden kihívásával, a Város szolgálatába állítják.           

   Witold Gombrowicz lengyel író írja: „a színészet papság”. Igen, a színház templom, a kultúra temploma. Totus tuus! Egészen a Színházé lenni. Ez életfeladat. Lehet, hogy menekülés is, menekülés a kijózanító valóság elől, ami sokszor harc, öldöklés, háború, sajnos nem csak a szó szoros értelmében, hiszen a legtöbb gyilkosság már nem fizikai természetű, online történik, arctalanul, gyáván, ítéletvégrehajtóként, álarcosan.

   Veszprém! Ma is ízlelgetem a szót. Budapesten születtem. Soha nem gondoltam, hogy életem szakmai értelemben talán legmeghatározóbb éveit ilyen hosszan itt töltöm. Azt hiszem, az elköteleződés számít. Amikor valaki hívő családba születik, a hit megtartása nagy kihívást jelent, de amikor valaki hitetlenként éli életét sokáig, hívővé válni valami egészen más, sokszor talán tudatosabb, mélyebb odaadást jelent. Kívülről érkeztem, tudom, hogy előttem is volt, és utánam is lesz Színház. Nem az egyén számít, hanem a közösség, a társulat és a közönség.       

   Engem a Színház és néhány csodálatos ember tett veszprémivé. Veszprémivé válni viszont nem kihívás. A családom hiányzik, szerencsére a főváros egyre közelebb van, a világ kitágult. 

Veszprémben a békés és emberi környezet, a csodás terek, házak, az intézmények, a ma is érezhető múlt, Szent István és Gizella, az ifjú Imre ereje itt van közöttünk. A kövek mindent megőriznek, ahogy velünk, bennünk él a piarista lélek, a veszprémi püspökök gazdag hagyatéka, Mindszenthy szelleme, Komjáthy példája, Óvári Ferenc öröksége, Medgyaszay jóigényessége, Brusznyai áldozata. A színházvezetők emléke, Latinovits Zoltán megszállottsága, Bujtor István tekintélye. Mindezek köteleznek engem is, mindannyiunkat. 

   Veszprém, Bakony, Balaton! Akarhat-e szebbet, többet az ember, ha Magyarországra született. Bárhol vagy, legyen hited, küldetésed, és legyenek társaid, akikkel betöltheted a hivatásodat! 

Oberfrank Pál színházigazgató,

Kossuth- és Jászai Mari-díjas 

színművész, érdemes művész