Márfi Gyula érsek Zala megye díszpolgára lett

Márfi Gyula

A Veszprémi főegyházmegye érseke, Márfi Gyula 2018. szeptember 22-én, a Zala Megyei Önkormányzat ünnepi közgyűlésén vette át a megye legnagyobb elismerését, a díszpolgára címet. Ebből az alkalomból kértünk érsek úrtól interjút a Zala megyei magazin számára.

− Arra kérem, érsek úr, hogy meséljen a gyermekkoráról, a Zala megyei Pördeföldén töltött évekről.

−  Életem első 12 éve ehhez a kis faluhoz kötődött, amelynek talán sose volt 150-nél több lakosa. Két kis „puszta” tartozott hozzá, ahonnét csupán néhány gyerek járt be kis iskolába, ahol akkoriban egyetlen tanító néni oktatott.

Ma már van egy kis kápolnája a falunak, de a gyermekkoromban még nem volt, s a kilenc településből álló pákai plébániához tartoztunk. Egyedül Pákán volt templom, és vasárnaponként oda jártunk szentmisére, oda-vissza tíz kilométert gyalogolva. Bátyámmal, egyetlen testvéremmel útközben sakkoztunk, természetesen fejben. Velünk egykorú gyerek alig volt a faluban. Nekem három, a bátyámnak csupán két osztálytársa volt. A köztünk lévő „osztályt” Bedők Ilusnak hívták…

A 7 és 8. osztályt már Pákán végeztem, ahol egy idős néninél laktam egy agyagpadlós házikóban. Jó tanuló voltam, s általában szorgalmas is. Amikor − 1958-ban − Pannonhalmára kerültem gimnáziumba, alig éreztem hátrányban magamat a városi osztálytársaimmal szemben.

Szüleim, nagyszüleim, velünk lakó nagynéném mind vallásosak voltak, s ezért bennünket az akkori hatalom „osztályidegeneknek” tartott. Számomra a katolikus hit és erkölcs nagyon fontos volt. Van-e Isten, jó-e az Isten, vár-e minket a mennyországban: ezek nekem alapvető kérdések voltak kiskoromtól fogva. Amikor viszont − hatodik osztályos koromban, akaratom ellenére – rám tört a bizonytalanság: tényleg nekünk van-e igazunk vagy a „tudományos ateizmusnak”, hihetetlen kínokat éltem át. Kérdéseimmel senkihez se mertem fordulni, nehogy másokat is megzavarjak. Ráadásul gyakran voltam beteg, néha nagyon magas lázzal, ilyenkor – a nehezen elérhető orvostól is távol − átéltem egyfajta „lelki sötét éjszakát”, a teljes elveszettség érzését… Én a poklot azóta is inkább „a külső sötétségre való kivettetéssel”  (Mt 8,12; 22,13; 25,30) azonosítom, mintsem a tüzes kemencével.

Ma úgy látom: Istennek célja volt a falusi származással és a kétségekkel is. Így késztetett arra, hogy megtanuljak gondolkodni, válaszokat keresni, és azokat a lehető legegyszerűbb nyelven megfogalmazni. Levette rólam a gőgös magabiztosság álarcát, és segített, hogy szót értsek a „másként gondolkozókkal” is.

− Léteznek-e a mai napig tartó zalai kötődései?

− Pördeföldén még áll a ház, amelyben megszülettem, évente egyszer-kétszer hazamegyek és misézem kis falum kápolnájában. Ahányszor átlépem Zala megye határát, mindig úgy érzem: hazajöttem. Párizsi éveimben szinte minden éjjel Pördeföldén jártam. Mióta hazajöttem, egyetlen egyszer sem álmodtam Párizzsal. Radnóti Miklós fogalmazta ezt meg a legszebben, a Nem tudhatom című versében.

− Megfogalmazható-e egyfajta iránymutató üzenetet az olvasóknak?− Mostanában mind gyakrabban imádkozom Babits Mihály sorait az Eucharistia című verséből: „Áradj belénk hát, óh örök / igazság és szent szeretet! / Oldozd meg a bilincseket / amikkel törzs és vér leköt, / hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennyből táplál a Nap.”