Lehoczki László köszöntője

Kedves Olvasó! 

Tősgyökeres miskolci vagyok, a hajdani Aranka utcában laktunk gyermekkoromban, ahol a dombra felfutó családi házak között telente ragyogó alkalmunk nyílt a szánkózásra. 

   Az általános iskola elvégzését követően a 101. számú Szakmunkásképző Intézetben folytattam a tanulmányaimat, erősáramú villanyszerelőnek készültem. Már korábban felfigyeltek arra, hogy jó a kézügyességem, rajzpályázatokon indultam, linómetszeteket, faégetéseket készítettem, s így aztán a nyári szünetek idején – jutalomként – képzőművészeti táborokba jártam. Az volt a vágyam, hogy majd a művészpályán indulok tovább.

   Ám édesapám éppen akkoriban hunyt el, amikor pályaválasztás előtt álltam, és édesanyám féltett engem attól, hogy amolyan „gyolcsingesként”, hónom alatt a festményeimmel sétálgatva nem bírok majd miből megélni.

   Ezért aztán a szakmunkásképző mellett a gimnáziumot is elvégezve a MÁV miskolci Vontatási Főnökségén helyezkedtem el, ahol bő húsz éven át villanymozdony-műszerészként dolgoztam. Jól éreztem ott magam, szerettem a munkámat, a kollégáimat.

   Kisgyerekkorom óta mindig is volt kutyánk. Fiatal felnőtt éveimben kezdtem el komolyabban foglalkozni a kutyák kiképzésével, s kezdetben a Lyukóvölgyben lévő központban lettem a négylábúak felkészítője, oktatója. Sok-sok kutyát képeztünk ott mindenféle szakágban, a vadászebektől kezdve az őrző-védő kutyákig. Egyszer aztán jött egy felkérés a megyei polgárvédelmi parancsnoktól, Csibi Károlytól, hogy lehetne-e Magyarországon kutyákat emberek felkutatására kiképezni. 

   Néhány kutyás tanítványommal, a legelhivatottabbak közül, belevágtunk. Lehetőséget kaptunk arra, hogy Ausztriában és Németországban, ahol ennek már nagy hagyománya volt, összehasonlíthassuk a felkészültségünket. Onnan hazaérve megpróbáltuk alkalmazni az ott látott módszereket, és egyre nagyobb sikereket értünk el. Ám aztán ez az egész valahogy irányt váltott, elkanyarodott a versenyeztetés irányába, ami nekem nem annyira tetszett. Így aztán úgy döntöttem, hogy én továbbra is menteni akarok, s maradtam a magam eredetileg választotta irányvonal mellett, a valós munkánál.

   Volt két kis welsh terrierem, az Erős és Csepi, velük kísérleteztem tovább. Ragyogóan teljesítettek, de persze sokan megmosolyogtak, hiszen a filmekben mindenhol nagytestű mentőkutyákat láttak. A csapatban volt egy Ahmed nevű német juhász, aki nagyon jól nyomozott, az ő utódja lett Mancs. 1999-ben, alapítóként Spider mentőcsoportnak neveztem el a kis társaságot, melynek később Mancs és Viking gazdáikkal együtt szereztek világszerte elismerést. Mancs élete és munkássága a ma napig nyomon követhető a világhálón, jómagam pedig a Volt egyszer egy Mancs című könyvemmel tisztelegtem az emléke előtt. Mancs kezdetben a megyében, majd az országban, végül az egész világon megalapozta a kutyákkal történő speciális embermentést. Kiváló képességei révén külön-külön tudta jelezni a túlélőket és az áldozatokat földön és vízen.

   Utána következtek a többiek: Radar, Negró, Sumák, IQ, sorolhatnám tovább a neveiket. Összesen nyolc kutyával foglalkoztam az elmúlt évtizedekben, hiszen ők nem élnek, nem élhetnek addig, mint mi, emberek, s ezt mindmáig nagy igazságtalanságnak tartom. 

   Napjainkban Hope kutyával dolgozom, aki méltó az elődeihez. Sok mentésen megfordultunk együtt, melyek közül talán a törökországi mentések kapták világszerte a legnagyobb sajtónyilvánosságot. Tucatnyi alkalommal jártunk ott, természeti katasztrófák, földrengések során végeztünk mentéseket. Legutóbb a februári földrengés után is eredményesen dolgozott Hope, munkánkat kitüntetésekkel ismerte el a török miniszterelnök. 

   A nevelt lányom, Niki esztendők óta oszlopos tagja a mentőcsoportnak, s remélem, az általam megkezdett munkát még sokáig fogja folytatni, majd szakmai utódomként továbbadni. 

   Végül meg kell említenem, hogy Mancs nem csupán Miskolcon, hanem idén márciusban a törökországi Izmit városában is szobrot kapott, melynek avatását Novák Katalin köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével. Talán furcsa így fogalmaznom, de nem alaptalan azt állítanom, hogy szülővárosom, Miskolc, vele együtt Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye és hazánk e hős kutyák révén is rendre ott szerepel a világsajtó vezető hírei között. 

Lehoczki László 

mentőcsoport-vezető,

Miskolc Pro Urbe-díjasa és díszpolgára, a török állam kitüntetettje