Kedves Olvasó! 

Egy beköszöntő írás felelősségével megtisztelt halandó számára mindig két lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy a gazdasági fejlődés, a természeti-történeti környezet és a megóvott művészeti emlékek adta turisztikai lehetőségek méltatására vállalkozik. A másik szerint vállalja a személyességet, a kötődést, az örömöt, látva, hogy a szűkebb világ, ahonnan elszármazott, mire jutott.

   Megpróbálkozhattam volna az előbbivel. Számokban, arányokban is kimutatható teljesítmények sorolásával méltathattam volna Vas vármegye fejlődését, hiszen visszatérő vendége vagyok a térség gazdasági, kamarai szervezeteinek, a gyáriparosoknak.  Bár egyetemi éveimtől mérnökként, majd a közpénzügyek világában dolgozó emberként élek Budapesten, mégis csak az utóbbi, a személyesség lehetősége maradt. Nem lehetek távolságtartó, mert kötődésem változatlan. Büszkeséget és köszönetet érzek, hogy az indítást adó „vasi világban” születve eszmélhettem. Így aztán érzelemmel írok, mert elszármazottként szűkebb pátriám, Vas vármegye ma is többet jelent, mint nosztalgiát az egykori, indíttatást adó otthon, iskola iránt. Többet, mint feltöltődést hozó visszatérést a mindig újat nyújtó, gazdagodó pátriához, a nagyszerű természeti és épített környezettel hívogató térséghez. 

   Az egykori otthon mai pezsgő életét, nyitottságát, a hatalmas változást látva önkéntelenül is fiatalkorom emlékei jutnak eszembe. Generációmban még élnek azok a kitörölhetetlen személyes benyomások, amelyek szülőföldem egykori „határszéli” létére, a megszállás terpeszkedő szovjet laktanyáira, a soproni, kőszegi, szentgotthárdi kirándulás engedélyhez kötöttségére, a bennünket, gyerekeket kísérő határőr katonák jelenlétére emlékeztetnek. Még a rendszerváltozáshoz vezető években is, amikor a teljes bezártság oldódásával a térség ipari és mezőgazdasági hagyományaiban rejlő adottságaira, az itt élő emberek képzettségére, szorgalmára építve Nyugat-Magyarországon, így a vasi világban is óvatos fejlődés indulhatott meg, igencsak létezett a vasfüggöny. Nemcsak az elzártságot jelentő valóságában, hanem lelket nyomorítóan, azzal is, ahogy a vonaton a civilruhások továbbra is igazoltatták – úgymond „szűrték” – az ideutazó közönséget, figyelték az itt élők mozgását.  

   Ebből a történelmi múltját, nyitottságát megtagadtatott, megbénított, tetszhalott világból jutott el pátriám oda, hogy ma méltán tekinthető az ország gazdaságilag egyik legfejlettebb térségének. Ahol az igazi változást, a korábban aligha elképzelhető fejlődést a „vasfüggöny” lebontása, a rendszerváltozás, majd a kétezres évek második évtizedének nagyszerű fejlődése hozta meg. A határokon átnyúló emberi és üzleti kapcsolatok az itt élők bezártság utáni fellélegzése, tehetségének szabad kibontakozása, igyekezete hozták el az új időket. 

   A fizikailag és az emberek belső érzelemvilágában is lebontott határok, a határokon átnyúló vállalkozói kapcsolatok, a munkavállalás, az együttműködés Szlovénia és Ausztria kapcsolódó térségeivel hozzájárultak az itt élők életének új minőségéhez. Az utóbbi években kiépült és még tovább épülő gyorsforgalmi úthálózat, a felújított, nagyobb átbocsátó képességű vasúti kapcsolatok pedig nemcsak az elérhetőséget, hanem a térség gazdasági-emberi kapcsolatokban meglévő „hídszerepét” is erősítik. Az itt élők büszkék lehetnek arra, amit elértek. Az ország egyik legfejlettebb, nagy turisztikai vonzású, jelentős fürdőkultúrát kifejlesztő, vonzó életfeltételeket kínáló, s ennek köszönhetően népességét őrző gazdasági-társadalmi térségét teremtették meg. 

   Meggyőződésem, hogy a lokálpatrióta érzésvilág nem jelent helyhez kötöttséget, hanem sokkal inkább a szűkebb pátria eredményei feletti büszkeséget, a felülkerekedés reményét a gondokon, és a bizakodást a fejlődés töretlenségében. 

   A vasiakban mindig volt készség az értékőrző alkalmazkodásra, a nehézségekben a lehetőség megtalálására. A töretlen fejlődés kulcsa ma is náluk van. Meggyőződésem, hogy élni tudnak vele.

Kovács Árpád,

a Költségvetési Tanács elnöke