Kedves Olvasó! 

Szombathely, Vas megye, Magyarország – ahová tartozom. A boldog és derűs gyermekkorom. 

   A pozitív érzések, amelyek hozzájuk kötnek engem, és az elmúlt közel harminc év során végigkísérték az életemet, végigkísérték a pályafutásomat. Szerencsére! 

Olyan városban és olyan megyében születtem 1976-ban, ahol jó volt élni, ahol jó volt gyereknek lenni. Ahol megvolt a kellő szigor, de mellette az önfeledt nevetés is. Ahol barátok vettek körül, és ahol tanulni lehetett életről, futballról. Ahol, ha élsz a bizalommal, megtalálnak a lehetőségek. Ahonnan egy, a Derkovits-lakótelepen, a Haladás-stadion mellett felnőtt tizennyolc éves fiú eljuthat egy Bundesliga-csapathoz, eljuthat Berlinbe – ha kellően kitartó, és már idehaza kihozza magából a maximumot.  

   Tizennyolc éven át játszottam különböző európai csapatokban, s bőven lett volna lehetőségem bárhol letelepedni. Szerettem az európai világvárosok ezerféle hangulatát, jól éreztem magam az ottani utcákon, tereken, kávézókban, stadionokban. Persze, a magyar válogatott mérkőzései miatt sok időt töltöttem Budapesten is. Ám bármerre is jártam, mindig tudtam, hogy vissza akarok térni Szombathelyre, Vas megyébe, Magyarországra. Hogy itt akarok élni. Akkor is, amikor Londonban, Berlinben, Münchenben vagy Manchesterben laktam a családommal. Mert a visszavágyódás jóleső érzése a tizennyolc év során egyetlen percig sem kopott meg. Talán azért, mert szülőföldje csak egy van az embernek. 

   Nekem ez a hely az, ahol édesapám, Király Ferenc rúgta a labdát gyerekkorában, az egykori újperinti réten, pont ott, ahol felépítettük a Király Sportlétesítményt. Csakúgy, mint a Bolyai Iskola, ahová általánosba jártam, vagy a Herman Ottó Szakközépiskola és környéke, ahol a dísznövénykertész szakmát tanultam, és ahol megismertem a feleségemet. De legfőképpen emlékezetes a Rohonci úti régi Haladás-stadion, ahová édesapámat edzésekre, mérkőzésekre kísérve rendszeresen kijártunk anyuval, így szinte az anyatejjel szívtam magamba a ragaszkodást nevelőegyesületemhez. Ahol ismertem minden fűszálat, betondarabot, ahol magam is végigmentem azon az úton, amin előttem apu sok-sok évvel korábban. 

   Szívemhez nőtt Döröske, a szüleim kis házával, az Őrség vagy a Szajki-tavak, de bárhol is jártam a megyében, mindenhol otthon éreztem magam. 

   Huszonöt éves voltam, profi karrierem elején, amikor már eldöntöttem: amint befejezem, hazatérek, és hozom magammal a kint megszerzett tapasztalatokat. Pályát és egyesületet építek. Tanulni mentem külföldre, mint az inasok a középkorban, hogy hozzájuk hasonlóan a megszerzett tudást itthon hasznosíthassam. Mindig is ez volt a célom. Egy olyan helyet és egy olyan közösséget akartam, ahol a hozzám hasonló szombathelyi, vasi srácok kulturált körülmények között focizhatnak, és bátran tervezgethetik, bármeddig eljuthatnak, ha beleteszik a kellő munkát. Ahol iparosból lehetnek később jó mesteremberek, ha előbb itthon elsajátítják az alapokat, ami a továbblépéshez elengedhetetlen. 

   Szerettem volna visszaadni valamit abból, amit Vas megyétől kaptam. Amely évről évre szépen fejlődik, Büktől Sárvárig, Celldömölktől Szentgotthárdig. Fürdők, túrautak, megújuló parkok, terek, sok-sok dolgos, lokálpatrióta, vendégszerető emberrel. 

   Ez Vas megye, amihez kötődöm, ahová tartozom. 

Király Gábor

108-szoros rekorder magyar

válogatott futballkapus