Kedves Olvasó!

Koncz-Gábor

Az egykori szülőfalumhoz, az időközben kisvárossá terebélyesedő-szépülő Mezőkereszteshez számomra ma a legfontosabb kapocs a szüleim sírja. Amely egyetlen sziklatömb − apám maga is kősziklaerejű és jellemű ember volt −, s rajta a felírat: Apám meg Anyám. S talán még a kőnél is erősebb az a rengeteg emlék, amely a szülőfalumhoz, a szülőföldemhez köt. Csodálatos gyermekkorom volt. A mai napig, ha valamiért, akár egy-egy szerep megformálása okán vissza kell mennem a múltba, akkor előbb-utóbb Mezőkeresztesen kötök ki. Fontos dolgok történtek ott velem, s azokból máig építkezni tudok. A későbbi színészéletem oly gyorsan pergett le, akár egy csodálatos film, a fogódzókért azonban mindig a múltba kell visszamennem. Nemrég egy barátom takaros halastavat építtetett Mezőkeresztesen, de nekem arról is az egykor a mai tó helyén lévő vályoggödör jut az eszembe, ahol nyaranta halat fogtunk, a cigányok válykot vetettek, télen pedig, ha befagyott, ott korcsolyáztunk.

A Kácsi-patakban tanultam meg úgy-ahogy úszni, amely akkor ért derékig, amikor megáradt.

És lám, mégis vízi ember lett belőlem! Apám lovakat tartott, s éppen nemrégiben akadt kezembe egy ötéves kori fényképem, amelyen lóháton ülök. Szintén a közelmúltban bukkantam nagyapám és nagyanyám megfakult fényképére, melyet elvittem a képkeretezőhöz, aki a következőket mondta: „Művész úr, ilyet én még nem láttam, hogy valaki hetvenhét évesen hozza el a nagyszülei fényképét bekereteztetni.” Azóta a nagyszüleim is itt vannak velem, mert ők is részei életemnek.

Kedves Olvasók, ha Borsod-Abaúj-Zemplén megye szemet és szívet gyönyörködtető tájait járják, ne lepődjenek meg azon, ha egy öreg terepjáróból Kozák Árpi barátommal mi integetünk vissza.

Koncz Gábor Kossuth-díjas színész-rendező