Kétszáz éve, 1823. augusztus 24-én nyitották meg a Miskolci Nemzeti Színházat a mai Déryné utcában Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című darabjával. A kerek jubileum alkalmával is ez került színre. Béres Attila igazgatóval a múltról és a jelenről, a hagyománytiszteletről és a színház küldetéséről beszélgettünk.

– Augusztus 24-én közösen ünnepelte a színház és a város, hogy a miskolci volt az ország első magyarul játszó színtársulat hazánkban. Hogyan készültek erre a napra?

– Mi már januárban úgy indultunk, hogy ez egy ünnepi év lesz, miközben sok nehézséggel kellett szembenéznünk. Az energiaválság miatt több, hozzánk hasonló méretű vidéki és budapesti színház bezárt néhány hónapra, de mi nem tehettük meg, hogy a színház születési évét úgy kezdjük, hogy bezárunk. Nem mernék elmenni Déryné szobra előtt, mert ezért biztosan megszidna. Ezért arra kértük a miskolci közönséget, hogy ne csak jegyet vásároljanak, hanem, aki megteheti, támogassa a színházat fenntartó alapítványt. 

   Így éltük túl, egyetlen vidéki színházként, hogy a nézői támogatásoknak köszönhetően nem zártunk be, és ki tudtuk fizetni a villanyszámlát, ami a tizenötszöröse volt a korábbinak. Azt éreztük, hogy visszamentünk kétszáz évet a múltba, amikor nem ispáni parancsra hozták létre a színházat, hanem az egyszerű polgárok fillért fillérre rakosgatva úgy döntöttek, hogy méltó helyet teremtenek Dérynének, az istenadta tehetségnek. Ezeknek a csodálatos embereknek az ükunokái, szépunokái 200 év múlva ugyanilyen nemes gesztussal támogatták a színházukat – mert ők így mondják: „megyünk a színházunkba”.

– Miskolcról ma sok embernek elsőként nem a színház jut az eszébe…

– Mindenféle bélyeggel terhelt ez a város, sok címkét aggattak már rá. Van acéltornya, mégis, itt született először magyar nyelven játszó színház, a Trianon utáni Magyarország első kőszínháza. Úgy gondolom, hogy nekünk, ma élőknek, ha igazán komolyan vesszük a bartóki intelmeket – tisztelni a hagyományt, kutatni az újat –, akkor az a legfontosabb dolgunk, hogy ezeket bélyegeket kaparjuk le, hogy kilátszódjon végre az igazi érték. Hogy Miskolc elsősorban a kultúra, a gasztronómia és a természeti adottságok csodája. Kutatások állítják, hogy a világon minden percben megszólal valamelyik rádióban egy dal a Csárdáskirálynőből. Kálmán Imre írta a zenéjét, de a történetét és a dalszövegeket Jenbach Béla, aki Miskolc szülötte.  A darab eredetileg úgy kezdődött, hogy „játszódik Miskolcon, az úri kaszinóban”. Ha tehát megint kaparunk egy kicsit a rossz bélyegeken, akkor ott találjuk Jenbach Bélát, de ugyanott van a helye a köztudatban a barlangfürdőnek, a Michelin-csillagos étteremnek, a páratlan Lillafürednek, Európa leghosszabb villamosának, ami Miskolcon halad keresztül.  

– Ez az Ön kulturális missziója is?

– Én nem itt születtem, és eleinte nagyon miskolci akartam lenni, de aztán felfedeztem, hogy ugyanolyan szép, mint a szülővárosom, Marosvásárhely. Sok barátom, aki például Sepsiszentgyörgyről látogat meg, ledöbben ettől a fantasztikus, változatos helytől. Feladatomnak érzem, hogy ennek a szépségét a színház erejével juttassam el az emberekhez. Büszkeséggel tölt el, hogy hosszú ideje, idén is, a miskolci a leglátogatottabb vidéki színház. Amikor ez az épület megszületett, Széchenyi nagyon örült, hogy elindult valami Magyarországon, ám azon csodálkozott, hogy miért éppen itt.  A miskolciak a legbüszkébb magyarok voltak, és amikor Budapest megszületett, akkor itt már az 51. évadukat kezdték.

– Amióta )Ön az igazgató, a színház művészeti irányvonalát nem egy ember ízlése határozza meg, hanem az egy művészeti tanács konszenzusos döntése. Ennek köszönhető, hogy a legizgalmasabb színházi műhelyként emlegetik a miskolcit?

– A társulat két fesztiválon is sikerrel szerepelt, Nyíregyházán megnyertük a Vidorfesztivált, Budapesten pedig a Színházi Szemlét a Feketeszárú cseresznyével, s két művészünk is elismerésben részesült. A színház ereje abban van, hogy olyan, mintha hét lenne egyben: opera, zenés színház, gyerekszínház, balett, klasszikus színházi térként a nagyszínház és a kamaraszínház. De van egy játékszínünk is, ahol kísérleti előadásokat tartunk, és egy nyári, szabadtéri. Ez ad lehetőséget a legváltozatosabb műsortervre, amiben egyformán képviselve van a kortárs magyar, a nemzetközi és a klasszikus drámairodalom. Színes palettát akarunk a nézők elé tárni, mert a színházat nem magunknak csináljuk, az nem a miénk, csak kölcsönkaptuk az unokáinktól, azért, hogy minél több néző bejöjjön. 

   Ezt úgy kell vezetni és majd tovább adni, hogy az utánunk következők a minőséget is folytatni tudják. Nálunk nem egy igazgató van, hanem öt rendező a művészeti tanácsban. Ők döntenek minden esztétikai, társulati és marketingkérdésben. A demokrácia szabályai szerint, ha nem tudnak megállapodni, akkor szavaznak. Előfordul, hogy az én véleményemmel szemben, de akkor nekem is a többségi álláspontot kell képviselnem. Már nyolc éve így működünk, és rendkívül büszke vagyok arra, hogy olyan vezetési formát honosítottunk meg, amiben az egyéni felelősség nagyon erős, de a közösségépítés felelőssége még erősebb.

– Milyen előadásokat láthat a közönség az új évadban?

– A Csárdáskirálynővel kezdünk október 6-án. Műsoron lesz a Berzsián és Dideki, az Üvegcipő Molnár Ferenctől, Ibsen Hedda Gablere, a Salemi boszorkányok, a Leonce és Léna. Egy erősen klasszikus évadot próbáltunk összerakni, tisztelve a bartóki értelemben vett hagyományt. Ugyanebből az indíttatásból két fesztivált honosítottunk meg. A Határtalan napok az én „gyermekem”, minden évben vendégül látunk egy határon túli várost 3-5 napon át. Ez idő alatt övék a színház, kiállítás, író-olvasótalálkozó, koncert idézi meg a kultúrájukat. Most novemberben például Komáromot látjuk vendégül. A másik a Horizont Táncfesztivál, amit mindig a tánc világnapján rendezünk meg csodálatos, kísérletező, magyar és külföldi társulatok számára, egy héten keresztül, immár nyolc éve, minden gazdasági nehézség ellenére is. Sok külföldi és hazai meghívásunk van, nem is tudjuk valamennyit teljesíteni, de ha tehetjük, akkor mindig vállaljuk a vendégszereplést.

– Mennyi pénzük van fejlesztésre?

– Most éppen nulla. Örülök, ha fizetést tudok adni.

– Mik a hosszabb távú tervek?

– A színház a 90-es években volt utoljára felújítva, és nagyon bíztam benne, hogy a 200. évfordulóra legalább a beltér megújulhat. Ez nem sikerült, de nem adom fel. Megértem, hogy most nem lehet, de egy kicsit irigylem a csodálatosan felújított debreceni színházat. Büszkeséggel tölt el viszont az a mondat, amit az alapkövére írtak: „Mert Miskolcnak es van, és mert telik rá.” Szóval színházi szempontból Miskolcot soha nem fogják megelőzni.