A volt kistarcsai internálótábor az 1900-as évek elején épült, mint a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár Rt. lakótelepe. A dolgozók a falutól elkülönítve, külön kolóniában laktak, amely szolgáltatási és infrastrukturális szinten önellátó volt. A lakótelepen belül megoldották az iskolai ellátást; postát, klubházat, élelmiszer-üzletet, könyvtárt, és óvodát üzemeltettek. A lakóépületek kb. 25 méter hosszúak, 15 méter szélesek voltak. Egy földszintes épületben négy lakást alakítottak ki, külön udvarral, keresztben-hosszában elválasztva. A vizet Kerepes területéről szivattyúzták a telepre. Egy ilyen lakásban született Simándy József, a híres operaénekes is 1916. szeptember 18-án.

A sínek túloldalán lévő gyár a későbbi fésűsfonó területén volt, az emberek a lakótelepről jártak át dolgozni. A munkások az ország minden pontjáról érkeztek ide dolgozni, főleg az alföldi területekről, azok, akik nem rendelkeztek földtulajdonnal. A szakmunkásképzést itt szervezték meg. A gyárban dolgozók és a kistarcsai falusi emberek, nem igazán érintkeztek egymással, mivel eltérő kulturális és gazdasági hátérrel rendelkeztek. A lakótelepen élők az akkori erős népfőiskolai rendszernek, és a telepen belül kialakított szociális kulturális háttérintézményeknek köszönhetően már viszonylag polgári értékek mentén éltek. A kistarcsai szlovákok a hagyományos falusi életvitel szerint szervezték mindennapjaikat és főként mezőgazdasági munkákból keresték kenyerüket.

A gazdasági világválság előtt 1928-ban a gyár csődöt jelentett, a munkások nagy része elköltözött. Később fésűsfonóként üzemelt, majd a szocializmusban államosították, a rendszerváltást követően a privatizáció során darabokra hullott. A ma Olaszországban élő örökösök több kisebb cégnek adták el az épületeket.

A lakótelepet a gyár csődje után a Magyar Királyi Államrendőrség kezelésébe helyezték. Budapest közelsége, a vasútvonal melletti elhelyezkedése, valamint a telep jellege és épületei alkalmassá tették arra, hogy a Toloncosztályról a deviánsnak definiált embereket itt különítsék el: kommunistákat, munkakerülőket, prostituáltakat, továbbá Kistarcsára zárták be a kisebb törvénysértéssel elítélt bűnözőket is. Pontosabban Budapest akkori alvilágát és lumpen rétegét különítették el a főváros szélén lévő táborba, ami nem igazán börtönre hasonlított, hanem inkább elkülönítő gettóként lehetett jellemezni.

A második világháború alatt zsidókat gyűjtöttek össze a tábor falain belül, innen vitték őket tovább a munkatáborokba. Az ország több pontjáról hozták ide vagonokban az embereket, majd két-három hónapos állomásozás után vitték őket tovább. A gyűjtőként funkcionáló táborban több ezer embert tartottak fogva. A második világháború befejezését követően a tábort 1945 után ismét megnyitották.

A Rákosi-rendszer alatt újból a Belügyminisztérium kezelésébe került, és az akkori rezsim „ellenségeit” zárták be ide, a katolikus és protestáns papok, valamint az 1000 éves Magyarország arisztokratái mellett írni-olvasni nem tudó, egyszerű embereket is. Az épületeket 1949 tavaszán bővítették többszintesre, valamint közvetlenül a Deák Ferenc utca mellé felhúztak még egy rabkörletet, és megépült a víztorony is, amely egyben géppuskás őrállásként is működött.

Az építkezések befejeztével az ÁVH 1950. május 5-én vette át az uralmat a táborban. A fogvatartottak nagy része a Buda-déli táborból (a Budaörsi útról), és az Andrássy útról került Kistarcsára. Szemtanúk szerint ekkor kezdődtek a kegyetlenkedések. A rabok egész nap be voltak zárva, külön volt belső és külső őrség, akik egyáltalán nem kommunikálhattak a rabokkal. Éjszakánként megállás nélkül folytak a kihallgatások a parancsnoki épület pincéjében. Erre azért volt szükség, hogy mire a táborparancsnok reggel munkába állt, az aláírt vallomásokat tovább tudja küldeni az Andrássy úti ÁVH székházba, valamint a rabok megtörését is segítette az éjszakai vallatás. A rabok nagy részét innen a Recski kényszermunkatáborba szállították át.
Az egykori városgondnokság épületében, a volt víztorony mellett alakították ki a női fogházat, azt egy kerítéssel választották el a tábor többi részétől, rájuk női őrök vigyáztak. 1949 után raboskodott itt Szálasi Ferencné, Dévai Kamilla, az Andrássy, az Eszterházy, valamint több híres nemesi család női tagja is.

Rákosi uralma után Nagy Imre rendelte el az internálótáborok feloszlatását, így ezt a tábort is bezárták. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után nyitották meg újra a tábort: több ezer embert internáltak Kistarcsára. A rabok szállítását éjszakánként végezték.
A kibővített objektumban külön volt a női és a férfi részleg. A forradalom leverését követően a tábor a kevés férőhely miatt nehezen tudta fogadni az embertömegeket. Egy 200 fő elhelyezésére alkalmas épületben 800 ember is szorongott hónapokon keresztül. Naponta egyszer vitték le sétálni az internáltakat, a nap többi részét szálláshelyükön kellett, hogy elviseljék.

Az épületek földszintjén és az emeletein voltak a zárt körletek, középen folyosóval elválasztva. A körletekből nyíltak a vizesblokkok. Mára már ez a belső elrendezés csak részben maradt meg. Az internáltakat hat objektumba helyezték el: a három fehér épületbe, melyek közül a középsőben volt a konyha. A Deák Ferenc utca melletti objektum végében található még ma is a volt tiszti ebédlő külön konyhával. A sárga rabkörletben még nyomokban megmaradt az eredeti állapot. A mai Egészségház alsó részében pedig a fogdák és a sötétzárkák voltak. Az egykori városgondnokság helyén és a régi víztorony másik oldalán lévő épületben voltak a női körletek. A toronyban az őrök pihenőhelyét alakították ki. A beszélő a Batthyány utca felőli oldalon volt, ugyanis 1956 után az internáltak már fogadhattak látogatókat. A parancsnoki épületben végezték az adminisztrációs munkát, valamint a kihallgatásokat. Az emeleten volt a parancsnoki iroda és a tábor első emberének szolgálati lakása, ahol családjával élt. A tábor főbejárata a Deák Ferenc utca felől nyílott.

1957-ben az országos rendőrfőkapitány rendőriskolát nyitott Kistarcsán BM Országos Rendőr-főkapitányság Alapfokú Rendőriskola néven. A rabkörleteket a rendőriskola oktatótermeivé építették át. A parancsnoki épületben a nagyobb dolgozói létszám miatt több kisebb irodát alakítottak ki. Ezen kívül megépült a tornaterem és a mai Csigaház, mely utóbbi a kantinnak és a rendőriskola belső ünnepélyeinek adott otthont.

 

A rendőriskola megszűnését követően 1989-ben a további hasznosítás ügyében országos vita alakult ki. A rendszerváltás előtt fél évvel a helyi országgyűlési képviselő Vassné Nyéki Ilona mindenképpen egyházi iskolát szeretett volna létrehozni a tábor területén. Ezt a törekvését az akkori kormány nem támogatta, mivel ők menekülttábor működtetésében gondolkoztak. Végül a kormány érvei győztek. A rendszerváltást követően a harmadik világ országaiból menekült embereket helyeztek itt el. Később a tábor egykori területét két részre osztották: az egyik részét 1998-ban, másik részét pedig 2011-ben kapta meg a Kistarcsai Önkormányzat.

Forrás: www.kistarcsa.hu